2013. január 24.

Időhurok

Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül

a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…

lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.

Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)
Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.

Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.

Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.

Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.

Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.

A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.

Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?



 
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.

Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?

Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az Attila út 150. alatt

De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.

Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.


S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk 1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.


Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)


Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980.
Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula
Fogd meg a vízben a csillagot!
Hasztalan, úgysem tudod!
Idelent hiába vallatod,
fönt van a fényes titok.
Csillagba zárták a sorsodat,
csillag a vízben ragyog
Tükrödből nem tudhatsz meg sokat,
fönt van a fényes titok.

Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.


13 megjegyzés:

  1. Hát ez fantasztikus, ez nem verkli, hanem egy gépzongora! Nem semmi lehetett felrakni a kordéra... A gépzongora belül egy teljesen szabályos zongora, ami egy lyukkártyás papírtekercsen előre rögzített darabot tud visszajátszani. Olyan hírességek készítettek gépzongorafelvételeket, mint Scott Joplin, Bartók és a fiatal Arthur Rubinstein. Elképesztő, nem csak az, hogy a hatvanas évek elején még voltak ennek itthon működő példányai, hanem az is, hogy valaki ezzel a hangszerrel még "turnézott" is a pesti panéltelepen...

    VálaszTörlés
  2. köszönöm, a hozzászólásodtól inspirálva alaposan kibővítettem a posztot. a gépzongora működéséről szóló két bekezdés szakmai lektorálását szívesen venném a részedről!

    VálaszTörlés
  3. Először is nagyon meg vagyok illetődve, hogy lelkes bekiabálásom mire nem ihletett téged. Mennyi személyes élmény él még, és mennyi fénykép! Igazából a fotók megcáfolják azt, amit én hittem, hogy ez a háború utáni időben nagy ritkaság lett volna. De úgy látszik, mégsem. Azt feltételezném, hogy a jó polgári időkben Magyarországon is volt egy réteg, akinek tellett gépzongorára, és nyilván nálunk is voltak olyan üzletek, amelyek az ehhez való tekercsek több ezres választékát forgalmazták. (Újabb izgalmas feladat lenne békebeli magyar gépzongora- vagy tekercsreklámok felkutatása!) A háború után a polgárság vagyonának nagy része elherdálódott, s - gondolnám én - több ilyen hangszer került tekercsekkel együtt olyan, kevésbé módos "polgárok" kezébe, akiket többé-kevésbé ez a mozgó gépzongora tartott el.

    Tulajdonképpen ha jobban belegondolok, ezek az állandó mozgásban tartott zongorák rettenetesen szólhattak! A gépzongorákról tudjuk, hogy borzasztóan érzékeny pneumatikus mechanikájuk volt, s egy-egy átköltöztetés után minimum két hétre volt szükség ahhoz, hogy a pneumatika minden apró kis eleme - amelyek közül sokan a milliméter századrészének megfelelő toleranciával bírtak csak! - helyre rázódjon.

    Amúgy való igaz, optimális esetben, megfelelő karbantartás és figyelem mellett a visszajátszott darabok kísértetisen megközelítették az élő előadás kifinomultságát. Erre több szép példát hallani a www.pianola.org oldalon. Ugyanakkor találkoztam már több olyan, modern stúdióban felvett, restaurált gépzongorával eredeti tekercsről készített felvétellel, amely zavaróan mechanikus, helyenként zilált hangzású, rögtön hallani rajta, hogy nem élő ember játssza. Ennyire érzékeny ez a technológia.

    Nem vagyok szakember a témában, de nekem úgy tűnik, hogy egy-egy ilyen tekercs annyira komplex volt - külön lukak voltak a játszandó hangokra, amelyek egymástól való hajszálfinom távolsága a darabon belüli tempót is meghatározta, a dinamikára, a pedál működtetésére -, hogy nem tudnám elképzelni, hogy a Tahi utcai bácsi ilyet tudott volna magának a sufniban luggatni. Szerintem valami módon "megörökölt" egy jó pár tekercset, és addig nyűtte őket, amig ki nem adták a lelküket.

    Ha valaki ezek után is szeretne még többet megtudni a gépzongora születéséről és haláláról, és ráadásul annak sincs ellenére, hogy közben szép korabeli fotókkal szórakoztassák, az látogasson el ide:

    http://www.pianola.org/history/history.cfm http://www.pianola.org/reproducing/reproducing.cfm

    Étvágygerjesztőnek csak annyit, hogy innen tudtam meg, hogy Trockij halálát is nagy valószínűséggel Sztálin gépzongorája okozta...

    VálaszTörlés
  4. köszi!
    hát látod, egy jókor bemondott jó észrevétel kell kezdő lökésnek, és aztán a nagyregényig nincs is megállás.

    amiket én hallottam azok rendkívül gépiesnek tűntek, igazából nekem meg azt nehéz elképzelni, hogy hogyan készíthettek igazán jó előadók ilyen felvételeket, mert amiket hallottam, azokon nem érzékelem, hogy a visszajátszás akár csak megközelítené egy élő ember játékát.
    Két dolog lehet, hogy ezek a hangszerek már rég nem szólnak úgy, mint új korukban, a másik, hogy ma már a jobbnál jobb minőségű hangrögzítési technikák után nem tudjuk azt a csodálkozást érezni, mint amit a gépzongora első hallgatói éreztek.

    Engem emiatt nem is a zenével nyűgözött le a dolog, hanem a megjelenésével, ahogy talán Fellini Casanova-filmjében(?) láttam, ahogy maguktól mozognak a billentyűk, van benne valami nagyon kísérteties, hátborzongató, annyira hiányzik mellőle az ember.

    VálaszTörlés
  5. Elnézést, helyesbítenem kell magam: némi bizonytalanság és az azt követő kutatás után kiderült, hogy a képeken szereplő hangszer nem gépzongora! Ez a hangszer egy ún. "barrel piano", magyarul kb. "hengeres/dobos/cilinderes zongora" - nem tudom, van-e ennek egyáltalán bevett magyar neve. Az angol név a "barrel organ", vagyis a magyar verkli/kintorna analógiájára született. A "barrel piano"-t egy nagy, a hangszer közepén elhelyezett fogazott henger működteti, amelyet kívülről a kezelő egy kurblival forgat. A fogazott henger egy hagyományos zongoramechanikát működtet. Mivel egy-egy hengerre előre "fel volt véve" a lejátszandó zenedarab, ezek a zongorák hengercsere nélkül csak egyetlen darabot tudtak játszani.

    A hangszer az angol Wikipedia Barrel piano címszava (http://en.wikipedia.org/wiki/Barrel_piano) szerint a 19. század elején született Londonban, és kifejezetten utcai zenészek használták. Tulajdonképpen tekinthető a gépzongora elődjének is. A kettő közt a fő különbség szemre a klaviatúra hiánya, illetve a kurblis működtetés a gépzongora pneumatikus pedáljával ellentétben.

    Egy Google képkeresés a "Barrel piano" kifejezésre rengeteg olyan találatot ad, amely megszólalásig hasonlít a poszt képeire. Itt pedig egy pár jó fotó mutatja a "Barrel piano"-t belülről: http://www.mmdigest.com/Gallery/Pictures/pianovo.html.

    Még egyszer elnézést a téves meghatározásért és az ebből levont téves következtetésekért.

    VálaszTörlés
  6. "És végül egy szintén igen kedves blog: az Angyalfölddel (is) foglalkozó, különös nevű Ültess egy fát blog (valójában egy lokális kertészkedő blog rovata ez a helytörténeti vonal). Kevésbé precíz, kevésbé helytörténeti kutatások eredményét közzétevő, ám annál kedvesebben álmodozó blog, ahol azért kellő erővel szűrődik át a múlt is."
    http://bpxv.blog.hu/2012/12/30/helytorteneti_blogok

    (Ugyanott a Püspökmolnáriról szóló helytörténeti blog ajánlása is.)

    VálaszTörlés
  7. A tahi utcai verklis, anno a XIII.ker petneházy u 50.házmestere volt.A házban két verklis lakott.Ő /Gebhard Ferenc/és Müncz bácsi.A verkliben egy nagy henger volt de láttam benne lyukkártyát is.Gyakran "állitgatta"rajta a dallamokat.

    VálaszTörlés
  8. Valószinü a verklire támaszkodó kisgyerek fotó is a petneházy 50 ben készült a ház lebontása elött./70 es évek/

    VálaszTörlés
  9. Köszönöm! Tehát az első kép ősz hajú öregje biztosan ő? Egyre kerekebb ez a történet! Körülbelül melyik évből valók ezek az emlékek?

    A verkli hengerének készítéséről, és verklisekről gyönyörű fotókat hozott éppen tegnap a Wang folyó, Willy Römer munkásságából, érdemes megnézegetni mindet!

    VálaszTörlés
  10. A három tahi utcai képen a volt házmesterünk látható. A másik kisöreg a tesvére.Annakidején gyakran tologatta a verklit egy laci nevü "hegedűművész"a Rigó kocsmából(petneházy-röppentyü u).A verklit sokszor igénybe vették a filmesek is.(you tube:-Kazal László-Lesz maga juszt is...) a videón az ablakban láthatók a feleségével.A tahi utcai képek...1965

    VálaszTörlés
  11. Az "emlékek"49-64.közöttiek...örökké élnek.

    VálaszTörlés
  12. Ui: a lyukkártyákat sablonként használta.A hengerre rátette és a lyukakba nyomta a tüskéket.Komoly "kotta"készlete volt ezáltal.A testvére újpestről látogatta és emlékeim szerint neki is volt verklije.Hát...ennyit a házmesterünkröl.

    VálaszTörlés