kicsi, kisebb, legkisebb

Az emberek többsége, ha megkérdezik, egy kicsit nagyobb lakást szeretne. Külön hálószobát. Kicsit több tárolóhelyet. Gardróbot. A gyerekeknek külön-külön szobát. Egy erkélyt. Egy nagyobb erkélyt.

A lakásom, a maga 35 négyzetméterével átlagos kislakás. Magyarországon. Hong Kongban, a világ egyik legdrágább ingatlanpiacán, ahol az átlagos négyzetméterár nagyjából hárommillió forintnak felel meg, a kis lakás egy kicsit mást jelent. Olykor már az is túl merész álomnak számít, hogy az ágyat keresztbe lehessen fordítani a lakásban.
A városban becslések szerint százezer ember élhet hasonlóan szűk odúkban, de az illegálisan felosztott lakóterek miatt a valós szám akár ennek a többszöröse is lehet. Az ehhez hasonló lakáskörülmények gyakran depressziót, pszichés zavarokat okoznak. (Még ezeken a képeken szereplőknél is rettenetesebb állapotokat rögzítenek Brian Cassey fotói.)

A zsúfolt viszonyok némileg emlékeztetnek európai városok huszadik század eleji lakásínségére, de el is térnek azoktól. Míg a Hong Kongban készült képeken gyakran lehet abszurd módon szűk egyszemélyes cellákat is látni, addig Európában jellemzőbb volt, hogy a normális (a helyi normáknak megfelelő) méretű szobákba a tervezettnél jóval többen, akár tizenöten, húszan zsúfolódtak be.
A huszadik század eleji Budapesten például ez a zsúfoltság ráadásul nagy részben közművesítetlen (vezetékes víz és csatornázás néküli) ingatlanokat érintett. Ezekre járványveszéllyel fenyegető, és időről időre valóban járványokat is okozó helyzetekre a hatóságok rapid módon kényszerkilakoltatással, majd hosszabb távon az állami szociális építkezések fellendítésével reagáltak. Azonban ezeknek a száz évvel ezelőtti városoknak még bőven volt hova terjeszkedniük.

A fióknyi szobákhoz hasonló méretű rekeszeket terveztek a Budapesten a Bárczy-program keretében épült Aréna (Dózsa György) úti Népszálló egy részébe a huszadik század tizes éveiben. Ezeket ágybérletként adták ki a fővárosban dolgozó egyedülálló, vagy családjukat vidéken hagyó munkásoknak. Képzelhető, milyen viszonyok lehettek azok, amelyen ez a fejlesztés javított. A Népszállóról, amely 2012-ben a száz éves házak sorába lépett, a közeli jövőben szeretnénk írni.

könyv

Oravecz Imre dokumentarista igényű új regényét olvasom épp, Kaliforniai fürj.

A szerző az 1900 körüli nagy migrációs hullámból Heves megyei, közelebbről Szajla környéki szegényparasztból Amerikában gyári munkássá lett bevándorlók történetét írja meg, a mindennapokat meghatározó legapróbb részletekre is kiterjedő figyelemmel. Valóban nagyon szegény családokról van szó, akik, mint sokan mások Kelet-Európából, azzal a határozott céllal érkeztek Amerikába, hogy néhány év kemény munkával minél több pénzt gyűjtenek, és az összekuporgatott tőkével visszatérnek a szülőföldre boldogulni. Kihagyták a számításból, amit nem tudtak belevenni, a történelem alakulását, és az idő személyes sorsokat alakító hatását.

A regény erőssége épp az a magabiztos fókuszváltogatás, ahogyan társadalmi csoportok és folyamatok történetébe a család történetét illeszti, együtt kezelve szociológiai, szociográfiai, mentalitás-, életmód-, ipar- és technológiatörténeti kérdéseket, nagyon szorosan lekövetve az akkulturáció a szereplők számára nehéz és hosszadalmas, meglóduló, megtorpanó, reményekkel, csalódásokkal teli, folyamatos újratervezést igénylő folyamatát.

 

A szöveg komplexitása miatt talán nem is igazságos a szereplőkkel szemben, épp ezt a lenti mozzanatot kiemelni, de azok az olvasók, akik Budapesten a szűkebb környéken élnek, tudják, hogy mi adta a ráismerés érzését, hogy bizonyos viselkedésmódok, generációkat összekötve, rendkívül masszívan élnek tovább.

Nem jártak sehova, se moziba, se színházba, nem érdekelte őket a kultúra. A divattal sem tartottak lépést. Miután elnyűtték magukkal hozott, többé-kevésbé cifra gönceiket, a munkaruhán kívül csak egy öltözet ruhát vettek, és mindig abban jártak, míg le nem kopott róluk. Eszeveszettül spóroltak, csak a legszükségesebbekre költöttek. Mindent sajnáltak maguktól, mint a betegesen fösvények. Az italt kivéve. A sörrel, whiskeyvel nehezen barátkoztak meg. Eleinte mindig bort követeltek, és gyümölcspálinkát. Gyümölcspálinka nem volt, a bor pedig aránytalanul drága. De aztán rászoktak az új italokra, és öntötték magukba, vedelték, munka után, a burdban, de leginkább a szalónban, a kocsmában. Ott rendszerint berúgtak, és összeverekedtek más nemzetbeliekkel, olaszokkal, franciákkal, de főként egymással. Vagy legjobb esetben kötözködtek, izgágáskodtak, ordibáltak, énekeltek. És így mentek haza, záróra után, egyenként vagy összekapaszkodva. A tetejébe még sűrűn vizeltek is. Nem előtte, a kocsmai vécében, vagy otthon, mikor hazaértek, hanem közben, az utcán, nyilvánosan, szemérmetlenül, ahogy Magyarországon megszokták. Az út közepén, a járdán, a kerítések, falak mellett, fák tövében, ahol éppen rájuk jött, ha jött valaki, ha nem, ha nő, ha férfi, mindenki szeme láttára. És hiába tartóztatták le, büntették meg őket minduntalan közszeméremsértésért, erről nem és nem akartak leszokni, ezt természet adta joguknak tekintették. Az amerikaiak a többi furcsaságon is eléggé elszörnyülködtek, de ezt a nyílt színi barbár vizeletürítést tudták legkevésbé megemészteni.

Valószínűleg sokban hasonlítottak a korszakban szintén lenézett, balhésnak és kulturálatlannak tartott írekre. A regénynek ez, a kulturális különbségekről szóló részlete kicsit tágabban itt.