Neobarokk - belakva

Ülök a fal tetején a sötétben, iszogatom a limonádémat, a lépcső melletti támfalra vetítve pereg a film, és amikor mélyen lent a túloldalon megjelenik egy bekarmolt társaság a sötétben, megszédülök, mert a hangok olyan váratlanul rajzolják ki a teret.
Vissza kell jönni világosban.

És tényleg, nappal is nagyon szép, szokatlan térélményt ad, ahogy a körben álló házak jóval magasabban állnak, bár talán még így sem versenyképesek a hatalmas öreg fákkal. Platánok, hársak, rengeteg virág, repkény és sok-sok játékra való víz. Ilyennek láttam 2013 nyarán:

A szokatlan fekvés magyarázata a park történeténél régebbre nyúlik vissza, az itt lévő talajt ugyanis kitermelték. Az egykori kavicsbánya telkét tulajdonosa, Franz Körner 1910-ben ajándékozta Rixdorfnak azzal a feltétellel, hogy a kialakítandó park az ő nevét viselje. Megkapta. Ez az előélet magyarázza, hogy a park három oldalról támfallal körülvéve, nagyjából hét méterrel mélyebben fekszik mint a környező épületek. Az egyik támfalat használva felületnek, esténként ezen a nyáron épp ez a vetítéssorozat fut.

A parkot 1912 és 16 között alakították ki, a nem túl szerencsés neobarokk stílusban.
A Jonas- és a Selkestrasse sarkán még tizenkettőben, a földmunkák során egy lovas férfi népvándorlás-kori sírja bukkant elő (állítólag egy hun lovas), ez a lelet ma a Märkisches Museumban látható.

A park a nagy Silva-féle Berlin térképen, 1936

A második világháborúban nagyrészt tönkrement, a hetvenes években pedig az elhanyagolás és a repülőtér közelsége miatt került mélypontra, végül azonban 1977-től kezdődően nagyon szépen rehabilitálták. Szerencsére az eredeti platánok túléltek mindent, mára hatalmasra nőttek. És nekik még bőven van idejük.

 ilyesmi volt az 1977-es állapot

Az szimmetrikus kialakításon, és a növények geometrikus rendben való elhelyezésén sokat segített, hogy a fák bokrok idővel saját öregedésük szépségével oldották a rendszert, és az is, hogy a használat módja sokkal oldottabb lett. A kimondottan ronda szobrok – valahol a puttók és a gyermek Bacchusok között –, jól viselik labdázás közben fejükre dobott pólót, vagy a vállukra akasztott bevásárlószatyrot.
Neuköllnben, ahol ugye kapásból ott terpeszkedik a hatalmas Tempelhofer Feld, a korábbi repülőtér, a méretével nem rúg labdába, pedig nem kicsi. De nem is ez a cél. A Körnerpark furcsa hendikepes kis szobraival, exkluzivitásával varázsol el, és azzal hogy a giccses díszletek között ma már ugyanolyan felszabadultan lehet létezni, játszani. A 2,4 hektáros területen a füves játszófelületen kívül egy nagy szökőkút, a múltat idéző gazdag virágoskert, a park végében az egykori orangerie épülete ma kiállítótér, az előtte lévő teret pedig egy kávéház használja elegáns teraszként.

Itthon voltak

A tizenkilencedik században a dualizmus időszakával, 1867-tel kezdődően nagy tömegek áramlottak be az Osztrák-Magyar Monarchiában gyors gazdasági fejlődésnek induló Budapestre. Ennek a hirtelen tömegnek lakással való ellátása óriási feladatot jelentett a magyar főváros számára. A kialakuló lakáshiányt - amely az első világháború végével még fokozódott -, az elkövetkező csaknem nyolcvan évben sem sikerült felszámolni, noha az enyhítésére történtek kísérletek. Ebben a kényszerhelyzetben a társadalom népes, szociális szempontból alsó szegmensében az államnak kellett felvállalnia a lakásállomány gyarapítását.

Ebből a nagytotálból indítva szélsebesen zoomoljunk a főváros Pesti oldalának északi részére, ahol a Váci út angyalföldi szakasza mellett több, részben egymást váltó állami telep épült a huszadik század során. Az állami szükség- majd kislakás-építésekkel a spontán módon alakult kalyibákat, nyomortelepeket, és az ideiglenesnek szánt barakktelepeket váltották fel fokozatosan.

Az 1941-es filmhíradó a lakásviszonyok javítására tett kísérletnek azt az állomását dokumentálja, amikor a Zita-telep lakóit az új telepre költöztetik át, a Szent Mihály-templom melletti, Mosoly-Tomori-Agyag-Göncöl utcák határolta területre.

Videó a Tripoliszról

A homlokzatok jó arányai és takarékos szépsége mögött már beköltözéskor is csak a legalapvetőbb igényeket kielégítő lakások húzódtak meg, amelyek egyre zsúfoltabbá és elavultabbá váltak.

A telepen nagy számban elhelyezett erdélyi menekültek felé tett szimbolikus gesztus az építők részéről a Tomori utcai bejárat székelykapuja.

De a bejegyzés valódi apropója, amit a legelső kép előlegezett meg, Kenyeres Katalin diplomamunkaként készített szociografikus sorozata az egykori angyalföldi Tripolisz lakóiról, a hetvenes évek elejéről. A fiatal fotós jó helyismerettel és empátiával fordul a lakók felé, akik ebben az időben szemmel láthatóan valódi közösséget alkotnak.
Lehetett zűrös hely a Tripolisz, a 13. kerület egykor legrosszabb hírű környéke, ahogyan Csirke Jani ül és keveri a kártyát, sok mindent megértek abból, hogy mi volt itt az élet, mi volt a szegénység, és mi volt benne mégis az a jó, amire évtizedek múltán nosztalgiával emlékeznek vissza akik itt éltek.

A fotókat készítő Kenyeres Katalin története egy kissé mesei hatású karriertörténet (megkereshető a facebookon), hasonlókból a hely többet is fel tud mutatni - elsősorban zenészeket, muzsikusokat -, akiket a régi lokálpatrióták számon tartanak, szívesen emlegetnek.

A képekhez kapcsolódó adatokat, neveket a 13. kerületi lokálpatrióták nevű facebook-csoport rakta össze.

Hármasposzt

kert, összegzés

Három éve költjük a saját pénzünket és az önkormányzat pénzét (közpénz), teszünk bele munkát, időt, törődést. Éppen itt van az ideje, hogy összefoglaljuk a tanulságokat. Már jó régen kezdtem el írni ezt az összegző posztot, de aztán annyira adta magát a Fuga rádiós beszélgetés kapcsán lelepleződött fogalmi zűrzavar, hogy egy részét felfűzöm erre. Aztán talán az egyik gondolatmenet hívja a másikat, ein wort gibt das andere.

Ez az összefoglaló egyben magyarázat arra, amit még a barátaim is meg szoktak kérdezni, hogy miért csinálom ezt blogot, amikor ezt a rengeteg saját időt akármi másra is lehetett volna fordítani. A számos ok közül a három legfontosabb:
- Akarom látni értelmét a munkámnak, és fontosnak érzem, hogy ne elsősorban a pénzért dolgozzak. Ez ebben az esetben a teljesen ingyent jelenti.
- Szeretem, ha esztétikai értéke is van.
- Fontos éppen ott és éppen akkor csinálni valami jót, ahol éppen vagy. Igyekszem, hogy így legyen.

A projektnek három, egymással egyenértékű célja volt.

- Legyenek az itt élő emberek törődőbbek a környezetükkel, és nyitottabbak egymással. Legyenek elégedettebbek, együttműködőbbek, bízzanak jobban egymásban és magukban, legyen párbeszéd. Segítsünk valamivel abban, hogy növekedjen a tudatosság a hely történetével és értékeivel kapcsolatban. A hely története, egyben közösségek története is, és ahogy felbomlanak az korábbi közösségek, úgy tűnik el a történetük is. Ezt csak részben pótolhatja egy objektívebb, az egykori közösségen kívülről jött jóindulatú figyelem, talán pontosabb, de hűvösebb tudás.

- Legyen a park sokkal gondozottabb, kevésbé szemetes, zöldebb, bontsuk ki a benne rejlő lehetőségeket, amennyire telik az időnkből, erőnkből.

- Legyen a munka része az, hogy van egy nyilvános felület, a blog, ahol dokumentáljuk a történéseket, reflektálunk rájuk, értelmezzük, pénzügyileg is átláthatóvá és nyitottá tesszük, elérhetővé azok számára, akik érdeklődnek, akár mert itt laknak, akár mert érdekli őket hasonló civil tevékenység.

Hogy mindezek milyen mértékben valósultak meg, és miért úgy, arról majd egy másik posztban.

Mivel szintén három fogalom keveredett a Fuga Rádiós beszélgetésben, helyezzük el magunkat ebben a háromszögben, előrebocsájtva, hogy mind a háromban rengeteg szépség és lehetőség, és mind a háromnak van helye a városi kertészkedés palettáján.

A gerillakertészet egyfajta városi partizán akció, amikor lelkes civilek mindenféle egyeztetés nélkül, akár titokban - legromantikusabb esetben az éjszaka leple alatt fekete nindzsaöltözetben, Zorro-álarcban, vagy szobalány-jelmezben, ki hogy szereti -, ültetnek növényeket városi közterületekre. Ezek lehetnek fák, bokrok, virágok, akár egy egész erdő, a lényeg, hogy teljesen személyes, civil akcióról legyen szó.
A gerillakertészkedés ellentmondásos megítélésében szerepet játszik, hogy a közterület gondozásával megbízott cégek nem szeretik ezeket az egyeztetés nélküli akciókat (ez részben érthető is), sőt, sokszor a lakók is gyanakodva szemlélnek mindenfajta változást. Hozzá kell tenni, hogy sajnos gyakran jellemzi az ilyen akciókat, hogy az így kiültetett növényeket és a helyet gyakran egyáltalán nem körültekintően választják ki, a megmaradás esélyei eleve rosszak, és az akció a legrosszabb esetekben kimerül az ültetésben, nem tartalmazza a kiültetett növény gondozását.
Mindez viszont egyáltalán nem tartozik a lényegéhez, a gerillakertészkedés egy esztétikai gesztus, amit a környezet szépítése, zöldítése, és személyesebbé tétele iránti igény szül. A számomra legszebb példáiban street art elemekkel keveredik.

kép innen

Mi nem ezt csináljuk!
Az első három fát valóban gerillakertészként ültettük, kiszáradt elöregedett fák helyett. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy az együttműködéseket hasznos volna kiépíteni, például azért, mert a közterületi öntözőrendszer már régen tönkrement, és a felújítása nélkül nem tudjuk öntözni a növényeket. Anyagi forrásaink is máshol végződnek akkor, ha saját zsebből kell finanszíroznunk az akciókat, mint hogyha megkeressük a potenciális pályázati forrásokat.
Az önkormányzattal való egyeztetések azért is hasznosak lehetnek, hogy ne dolgozzunk keresztbe egymásnak, például a közmunkások ne darálják le fűnyíróval frissen ültetett virágainkat, vagy ne ültessünk bokrokat a tervezett gázvezeték-felújítás útjába.
A gerillakertészkedés inkább egy a zöld ügyek iránti általános érdeklődésnek a jele, és játék, de többnyire nem jellemzi a kihelyezett növényekért való tartós felelősségvállalás, bár nem is kizárt.

A civil kertészkedés során, amit csinálunk, próbálunk kapcsolatokat keresni egyrészt a helyben lakókkal, feléleszteni vagy felépíteni egy felelősségvállalást a tágabb környezetért, lehetőleg építve a lokális identitásra, és növelni az ezzel kapcsolatos tudatosságot. Igazán jó esetben ez továbbterjed, és az érdeklődő lakók már maguk is megismerkedhetnek egymással, kialakulhat egy hálózat, amelynek a tagjai bizonyos mértékben egymás iránt is felelősséget vállalhatnak, barátságok alakulhatnak ki, szóval a dolog önjáróvá válhat. (A régi és újabb lakók olykor markánsan elkülönülő csoportjai között ez lehet a kapcsolatteremtés egyik útja.)
Ezekben az esetekben a közterület marad közterület, mint a gerillakertészek akcióiban, és ez sokat hozzátesz a szépségéhez. A civil kertészkedés során nem akar senki kikanyarítani egy darabkát a közösből, pusztán azt szeretné, hogy ami ott van, az legyen gondozottabb, szebb, jobb. Szerintem ez gyönyörű dolog, és Feri bácsi egyetért velem. Ültess egy fát.
Ilyenek a gangos házak zöldítésének kísérletei, de ilyen közepes távú elköteleződésre és együttműködésre nagyon szép példa a Sárkányos játszótér esete is, ahol néhány szülő összedolgozásával sikerült rendbe hozni, megújítani egy elhanyagolt játszóteret.

A közösségi kert gründolás és működtetés az elköteleződés mértékének egy következő szintje, amikor egy kert köré szerveződő kialakuló közösség felállítja a maga szabályait, és azt betartatja a tagokkal. Ez a városi kertészkedés legköltségesebb, legkomolyabb formája, és ez igényli a legtöbb rendszeres munkát, a szervezők és a tagok részéről is. Ezek már nem sima közterületek, hanem köz- és magán vegyes konstrukciók, körülkerített, esetleg őrzött területek, bérelhető parcellákkal, közös infrastruktúrával (utak, öntözési lehetőség, közös szerszámok, esetleg közös konyha, pihenőhely stb), házirenddel. A résztvevők nevelhetnek konyhakerti növényeket fogyasztásra, ültethetnek rózsát, vagy gereblyézhetnek mintásra egy zen-kertet kavicsokkal, mindez csak konszenzus kérdése.
A siker igazi mércéje nem a termelékenység, hanem a békés együttműködés mértéke. A három közül ez hozhatja létre a legstabilabb csoportokat, ez formálja a legnagyobb mértékben a résztvevők életét, és ennek a szocializációs hatása lehet a legnagyobb. Egészen gyönyörű perspektívái lehetnek a helyi közösség fogadókészségétől és az önkormányzatok (vagy egyéb tulajdonosok) szándékának a komolyságától függően.
A kertészeti és erkölcsi sikereken túl nagyon fontos szerepe lehet egy-egy kisebb városi egység szociális rehabilitációjában, egy környék megítélését, sőt ezen keresztül az ingatlanárakat is pozitívan befolyásolhatja. Érdemes körülnézni Európában.

Na, ebbe az irányba nagyon szívesen fejlesztettünk volna, tulajdonképpen ez a lépcsőzetes projekt, annak megmérése is lett, hogy van-e erőnk nekünk, és van-e potenciál a helyiekben egy ilyen lépésre. Az derült ki, hogy nincs, és a kettő összefügg. Noha a blognak vannak gyarapodó számú követői, de talán nem, vagy nem elegendő arányban a közvetlen környékről, és sem ezzel, sem a matricázással, sem a lépcsőházi hirdetésekkel, sem az ismétlődő csoportos munkával, sem a közgyűlésen való megjelenéssel nem sikerült a szűkebb környéken körülbelül 1600 lakó közül öt-hat olyat sem találni, akiknek az érdeklődésére és a segítségére stabilan számítani lehetne. Vannak agresszív és destruktív emberek, akik megjelennek a téren, és vannak nagyon kedves és nyitott emberek, őket azonban nem nagyon sikerült láthatóvá tenni, és kimozdítani a közönyből a cselekvés irányába akár csak egy maroknyi segítőt.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a sokkal kisebb, pár négyzetméteres előkerti részeknek egyre több lelkes gondozója van, és néhány év leforgása alatt nagyot változott a házak környéke ilyen szempontból. A lakossági közterület-gondozási együttműködésnek ez a része igazi sikertörténete a helyi önkormányzatnak. Úgy látszik, hogy jobban azonosulnak az itt lakók egy olyan feladattal, ami közvetlenül az ablakuk alatti, vagy a kapujuk melletti kis területet érinti, és kevésbé tudnak felelősséget érezni egy tágabb területért, amit jobban meg kell osztani másokkal, amire kisebb befolyásuk van, és talán a kockázata is nagyobb annak, hogy mások tönkreteszik a munkájukat. A másik ok lehet az is, hogy szívesebben dolgoznak a résztvevők egyedül, mint hogy felvállalják az egyeztetések és kompromisszumkeresések kockázatát, ami abból is látszik, hogy az előkertek gondozása is hajtépésig fajuló vitává válik néha akkor, ha véletlen több lakónak is támad, egymásnak ellentmondó elképzelése. Egy nagyobb közös terület növeli az ilyen konfliktusok kockázatát is.

Mindent összevéve azért sajnálom, hogy így van.

Túlfutottam, a háromszor hármas egységből négyszer három lett. Pedig most itt kéne átváltanom, és valamit már írnom a kilencről is. A kilences Beatrice Portinari* kedvenc száma, de erről máskor.

(nem) mai kép

Hetente többször átbiciklizek itt a Váci úton a Balzac utcára*, ahol a fortepan tanúsága szerint negyvenkilencben a Csepel 100-as motoron munkásoverallban pózoló Jean Gabinnel futhattam volna össze.

Poszt poszt

Nagyon sokáig elmaradt az áprilisi kertépítésről szóló ígért beszámoló, most lerovom ezt a tartozást.

Többször futottunk neki a szervezésnek, végül az elhúzódó tél miatt épp a Föld napjára került az időpont, kicsit későre, de stílusosan. Sokan sokat dolgoztunk, hogy egy apró szegletke szebb legyen a világon. Aznap este láttuk az ünnepi sárgavirágos villamospályát is a tizennégyes villamos Rokolya és Gyöngyösi utcai megállója között.

A tavaszi munka előzményeként 2012 végén készült el az ágyás kőkeretének a felújítása, amit egy általunk megbízott vállalkozó végzett el, az önkormányzati pályázaton nyert pénzből. A következő lépés az ágyás kitakarítása, gondozása, a növények megújítása lett, erre a 2012-es pályázati pénzből már nem futotta. Készítettünk hát egy pályázatot 2013-ra is, hogy meg tudjuk vásárolni a felújításhoz szükséges földet, növényeket. A terv az volt, hogy vásárlásokat az önkormányzati pályázati pénzből intézzük, a munkát pedig a lakók adják hozzá.

A szállítást és a kirakodást végző kertész vállalkozón kívül húszan dolgoztunk össze. Ugyan most is volt néhány lépcsőház, ahonnan mindig letépkedték a hirdetést, de ezeket mindig pótolgattam, azt hiszem, a környéken lakók legnagyobb része látta a kiírást. Ennek ellenére nem sokan jöttek, nagyobb részt máshol lakó lelkes civilek, a barátaink jöttek el segíteni.

Tanulmánykészítési szakasz
Fiatal munkatársunk, miután bejárta a terepet, támogató szakvéleményt fogalmazott meg.



Kubikos
Megfontolva a tanácsokat először alaposan felkapáltuk a területet, és kigereblyéztük az elburjánzott gyomokat. Ásóval és kapával igyekeztünk minél jobban fellazítani a talajt, ilyenkor mindig látszik, hogy a lakótelep építése során a környező területre dolgozták el az építési hulladékot, amelyre egy egészen vékony földréteget húztak. Törmelék téglák, cserepek, betondarabok kerülnek elő. Csoda, hogy van ami megmarad mégis.

12 köbméter termőföld elterítése nagy munka, eddig nem sok fogalmunk volt róla, ezután már meg tudjuk saccolni. Öten-hatan lapátoltunk talicskáztunk váltásban órákon át, de így is körülbelül a kétharmadát terítettük el a földnek. A maradék átkerült a Máglya köz túloldalára az előkertekhez.

A kapálás nagyját a Göncöl utcára néző ablaka alatt évtizedek óta kertészkedő Feri bácsi végezte. De minden generáció kivette a részét a maga módján.
János és Erzsi, a néhány házzal messzebb lakó közös képviselők is eljöttek segíteni.
A térről már ismerős Jani épp amiatt állt be kubikolni becsületből, hogy ne a hetvenen túl járó Feri bácsi legyen az egyetlen felnőtt a házból, aki segít.

Közben az egyik lakásból lejött egy néni, aki sajnálkozott, hogy nem tud segíteni, de felajánlotta, hogy főz kávét. Néhányan mások is szóltak, hogy most épp nem tudnak segíteni, de máskor jönnének szívesen. Viszont általában az a tapasztalat, hogy máskor sem bukkannak fel többen, hanem többnyire ugyanígy, szólnak, hogy éppen most nem érnek rá, de egyébként milyen jó.

Végre ültetünk
A gyomlálás és a föld elterítése után alaposan meglocsolva elültettük a növényeket. A gödrökbe terítettünk tápanyagban gazdagabb földet, trágyát. Az előző fázishoz képest ez már felüdülés volt, és látványosan alakult a kert. A két szomszéd fiú, Barna és Armando nagyon sokat és lelkesen segített. Armando eredetileg azt szerette volna, ha valaki segít a biciklijét megjavítani, de annyira megtetszett neki a munka, hogy inkább beszállt, és egész délután ott maradt. Szelíden hagyta, hogy egy darabig tévedésből mindenki Árminnak szólítsa.

Az átlátszóság fontos szempont, nézzük meg, miket ültettünk, és milyen költségeink voltak!
Az általunk hozzáadott érték, tizenöt felnőtt és két gyerek (a három legkisebbet most nem számoltam bele), együtt körülbelül kilencven munkaórája. Ki-ki kiszámolhatja, mennyi lehet ez.

Megünnepeljük
A délutáni locsolásra már a rigók is gyülekezni kezdtek, és végül a biciklire is sor került. Utána Armando végigmutogatta az anyukájának, hogy melyik bokrokat ültette ő.
Meghallgathattuk az egyik helyi nénitől, hogy ő már soha nem csinál itt semmit, sőt a fiának is megtiltja, mert ez az önkormányzat feladta. Meg egyébként úgyis ellopnak mindent.
Feri bácsiról kiderült, hogy gyári munkája mellett szakképzett barlangász volt, óriási rendszerezett ásványgyűjtemény tulajdonosa. A lakásban tartja.
A legjobb az volt, hogy úgy tűnt, mindenki jól érezte magát. Mindent összevéve, ez az áprilisi nagy munka olyan volt, amit évek óta terveztünk megcsinálni.

Nagyon köszönjük mind a húsz résztvevőnek a segítséget! Ehhez a munkához mindannyian nagyon kellettetek! Külön köszönet Szabó néninek a Göncöl utcából, aki a kávét főzte, meg az anyukámnak, aki ellátott bennünket csokis túrótortával és bodzaszörppel.

Amit a későbbiekben szeretnénk megcsinálni

- egy alacsony kerítés a kert köré

- kevés fenyőkéreg mulch kiszórása

- tábla elhelyezése 

- öntözés

- madárbarát kert kialakítása

- süti, bodzaszörp, zene

Amihez szükségünk van segítségre

Ezeket a fiatal cserjéket, bokrokat nagyon fontos öntözni ahhoz, hogy megerősödjenek, megeredjenek. Ha a tavalyihoz hasonló szárazság megismétlődne, az végzetes lenne rájuk nézve. Ha a locsolásban tudnál segíteni, jelezd kommentben vagy fb-n vagy mailben. Köszi!

nyári hajnal a Máglya közben

Kisvárosi nyár

Az utazó korán reggel ébred, hogy ne mulasszon el semmit a városból. Vibráló napfoltok táncolnak a paplanon, az utazó örül a várakozáson felül gyönyörű reggelnek. Nem is pazarolja az időt, épp csak egy nagy pohár vizet iszik, biciklire száll, és elindul a szombati piacra, amit ajánlottak neki.

Nem az alteros programokat, designvásárokat és foghíjtelkekre költözött barátságos kocsmákat kínáló belváros felé veszi útját, a Duna mentén északi irányba indul. A területet, amely felé tart, sok más kistelepüléssel együtt csak az előző század közepén kapcsolták a fővároshoz, egy nagyszabású városfejlesztési és közigazgatási rendezési koncepció részeként. Előtte, a tizenkilencedik század végétől egyre jelentősebb ipari településként működött, fa- és bőriparral, később hajó- és gépgyárakkal. Ma is furcsa töredezettség jellemzi a környéket, a hetvenes évek panellakótelepei ékelődtek be a régi munkás- és nyomokban polgári hagyományokat is őrző városrészbe.

A régi városközpont ma már nem bonyolít akkora átmenő forgalmat mint egykor, veszített pozíciójából azzal, hogy a kilencvenes évek elejére kiépített metró végállomása néhány száz méterrel odébb van, de továbbra is itt található körben a polgármesteri hivatal, a katolikus és a református templom, a gyógyszertár, a régi zeneiskola és a népszerűségét töretlenül őrző piac is. Egy-két utcával hátrébb, a kilencvenes évek társasházai között az egykori zsinagóga, az utazó újra meglepődik a városi szövet  fragmentáltságán.

Örömmel állapítja meg, hogy a piac környékének felújítása szerencsés kézzel történt, nyüzsgő és életteli maradt, több hasonló felújítással ellentétben nem vált sterillé. Imponálóan friss és sokféle a kínálat, egyedül a halas az, ahol semmit nem vásárolna. Ugyanúgy megtalálhatóak itt a néhány csokor lestyánt, pár kiló gyümölcsöt  áruló nénik, mint valószínűleg harminc vagy negyven éve is. Persze nem ismeri fel a népviseletet, de azt látja, hogy a kofák között most is akadnak még parasztszoknyás, kendős öregek, néhányan valamilyen régi hagyományt követő kontyokkal, kék kötényekkel. Hatalmas cigányasszonyok levendulát tukmálnak az emberre, gyerekek csattogó papucsban szaladgálnak a párakapu körül. Hátrébb kiskutyát, libát is árulnak, régen élőállatpiac is lehetett, ma ez már inkább kivétel.

Miután inkább passzióból mint szükségből válogat a kicsattanóan friss padlizsánok, cukkinik és sörretkek halmai között, elcsodálkozik, hogy máris kapható és gyönyörű csillogó a cékla, kóstolókat vásárol a legszebb gyümülcsökből, megiszik egy kávét a kerek presszóasztalka mellett. Elmélázik azon, hogy mások magyar piachoz nagyon is, de a napszakhoz kevésbé illő pizza méretű tejfölös lángosokat, sültkolbászokat tolnak befelé. Ebédre visz egy rozskiflit egy-két kanálnyi vargányakrémmel, hozzá olajban eltett szárított paradicsommal, és elégedetten nyugtázza, hogy a városnézést gasztronómiai túrával kombinálta.

A templom előtt lépcsőzni tanuló kétévesek, a füvün üldögélve cekkeres asszonyok beszélgetnek. Bentről felújított harangjáték szól, egy régi, népszerű katolikus népéneket játszik. Az utazó tudja, hogy az efféle nosztalgia önmagán túlmutatva nagyon is egybeesik az ország jelenlegi kormányának politikájával, de itt most még ez sem zavaró. Pedig hát hol vannak már azok a mámik, akik ezeket a dallamokat szívből énekelték.

A templom és a piac közötti rövidke sétányszakaszon bolhapiac nyüzsög, régiséget, ruhát, gyerekjátékokat, mindenféle helyi kacatot árulnak.

A könyv jó barát. Nyúl nyúl!

iskolaköpeny, krétapor, por mindenen. az a terítő, igazán.
A Kilián György Általános Iskola tanterme 1957-ben.

Angyalföldi gyerekek

Reményi József fotóján a Béke útnál adagolja a fagyit a triciklis fagylaltos, 1953-ban. A néző pillantását a képből a fotósra kinéző kislányok ragadják meg elsőre. Nem kétséges, hogy sorra kerülnek, így a figyelmük megoszlik a fagylalt és a fotós között. Másodszorra azt látom, hogy milyen csinosan vannak öltöztetve a gyerekek. Aztán feltűnik, hogy mekkora csapatban verődtek össze az utcán a fagylaltos csengőjére. Tavasz lehet, vagy egy hűvösebb kora nyár, még tart az iskola. A pillangós masnidivat, bájos, ilyen volt anyám két copfjában is ötévesen. Hátrébb a nagylány kötényruhája már talán iskolaköpeny. A fagylaltos elegáns fehér egyensapkája mintha a flottillát idézné. Vajon vállalati egyenruha része? A háttérben a Béke úton éppen megáll a villamos.
Te mit látsz még?

Egy-két hónapja továbbadtam a hírt, hogy gyűjtést szervez 13. kerületi fotókból a Dagály utcai könyvtár. Az ajánlat úgy szólt, hogy segítenek szkennelni azokat a családi, amatőr képeket, amelyeken a kerületi helyszínek látszanak, és lehetővé teszik, egyben kérik a képek megosztását. A munka elkészült, a beérkezett képekből a kiállítás megnézhető online is (sajnos kis méretben), a könyvtár egyik termében pedig június 1. és augusztus 23 között (a nyári nyitvatartás korlátozott).

Lehet szemezgetni a fotók közül, ezek itt például újabb képek az öreg kintornásokról, akik után hosszabban nyomoztunk egy fél éve, meg is írtuk itt meg itt.
Míg a negyvenes években épült közeli OTI-telep kicsi kertes bérházait a többnyire négy-hat gyereket nevelő munkáscsaládok között osztották ki, addig a hatvanas évek elején átadott Thälmann utcai lakótelep lakásaiban jellemzően már kétgyerekes családok éltek. A fényképet készítő valószínűleg a saját kislányát állította  képbe, aki büszén pózol a verkli mellett. Igazi jókislánynak tűnik, a piros pöttyös kalapkája ma épp megint nagyon menő lenne.

Köcze Pálné fényképei 1965-ből

május