régóta szerettem volna idetenni ezt a részt Yann Martel regényéből, különösebb apropó nélkül, csak azért, mert nagyon okos és szép szöveg. Most hogy gondolkodtam rajta, mit is keres itt, talán a sok romantikus antropomorf állatos bejegyzésemet ellensúlyozza kicsit. :)
Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat. Megmozdulnak, elhagyják búvóhelyüket, és leóvakodnak a vízpartra. Megmutatják öltözéküket. Eléneklik dalaikat. Egymás felé fordulnak és eljátsszák rítusaikat. Nagy a jutalma ilyenkor a figyelő szemnek és a hallgatózó fülnek. Megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem csendes megfigyelőjeként az élet magasröptű, sokrétegű kifejeződésének, amely kitüntetni bolygónkat. Oly fényes, hangos, kísérteties és kifinomult, hogy az érzékek belekábulnak.
Csaknem annyi ostobaságot hallottam az állatkertekről, mint Istenről és a vallásról. Jó szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok "boldogok", mert "szabadok". Ezek az emberek rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, egy oroszlánra, egy gepárdra (egy gnú vagy földimalac életét ritkán magasztalják). Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta zsákmányát, amely jámboran elfogadta sorsát, vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a szertelen lakoma után. Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint büszkén és gyengéden ügyel a sarjaira, az egész családot, amint fák ágairól nézik gyönyörteli sóhajokkal a naplementét. A vadállat élete egyszerű, nemes és jelentőségteli, gondolják. Aztán ezt az állatot foglyul ejtik gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. "Boldogságát" tönkretették. Roppantul vágyakozik a szabadság után, és mindent megtesz, hogy elszökjön. Ha túl sokáig megfosztják "szabadságától", az állat önmaga árnyékává válik, lelke megtörik.
Ez nem így megy.
A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen eltűrni. Mit jelent a szabadság ebbben az összefüggésben? A vadon élő állatok nem szabadok sem térben, sem időben, sem személyes kapcsolataikban. Elméletben - vagyis a puszta fizikai lehetőség szintjén . egy állat foghatja magát és elmehet, fajtája társadalmi szokásaira és korlátaira fittyet hányva. De az ilyesmi ritkábban esik meg, mint a mi fajunk tagjaival, mondjuk egy boltossal, akit a szokásos kötelékek béklyóznak - családhoz, barátokhoz, társadalomhoz -, s aki otthagy csapot-papot, és kisétál az életéből, csupán némi aprópénzzel a zsebében és a testét fedő öltözékkel. Ha az ember, a legokosabb és legbátrabb teremtmény nem vándorol egyik helyről a másikra, hogy mindenütt idegen legyen és senkinek se lekötelezettje, miért tenné ezt egy állat, amely vérmérsékleténél fogva sokkal konzervatívabb? Az állatok bizony konzervatívak, mondhatnánk azt is, reakciósak. Azt akarják, hogy minden ugyanúgy legyen napról napra, hónapról hónapra. A meglepetést roppant kellemetlennek tartják. Látható ez a térbeli viszonyaikban is. Az állat úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák mozognak a táblán - jelentőségteljesen. Nincs több véletlen, több "szabadság" egy gyík vagy egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban a táblán. Mindegyik egy képletet és egy célt tükröz. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapáshoz ragaszkodnak, ugyanazon kényszerítő okokból. Ha az állatkertben egy állat nincs a rendes helyén a megszokott testtartásában a szokásos időpontban, az jelent valamit. Lehet, hogy csupán a környezet valami apró változásához igazodott. Egy összetekert öntözőcső, amelyet kinn hagyott az ápoló, fenyegető benyomást kelt. Egy tócsa gyűlt össze, és ez zavarja az állatot. Egy létra árnyákot vet. De többet is jelenthet. Legrosszabb esetben az lehet, amitől az állatkert igazgatója a legjobban retteg: egy szimptóma, jövendő baj hírnöke, ok arra, hogy megvizsgálják az ürülékét, kersztkérdéseket tegyenek fel az ápolónak, kihívassák az állatorvost. S mindez azért, mert egy gólya nem ott áll, ahol állni szokott!
De hadd foglakozzam egy pillanatig a kérdésnek csupán egyetlen oldalával.
Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt mondja: "Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek!" - azt hiszik, hogy az illetők kiabálni és táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak nem szabadok. Azok az emberek, akiket éppen kilakoltatunk, nyálat fröcskölve üvöltenék: "Milyen jogon dobsz ki bennünket? Ez a mi otthonunk. A mi tulajdonunk. Évek óta itt lakunk. Mindjárt hívjuk a rendőrséget, te csirkefogó!"
Nem azt mondjuk-e: "Mindenütt jó, de legjobb otthon"? Az állatok bizony így érzik. Az állatok területhez kötődnek. Ez gondolkodásuk kulcsa. Csak a megszokott terület teszi lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését, s az élelem és a víz megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér - legyen az ketrec, medence, körülárkolt sziget, karám, terrárium, madárház vagy akvárium - csupán egy másféle terület, sajátossá csak mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. Hogy sokkal kisebb, mint ha a természetben volna, az érthető. A területek a vadonban nem ízlésbeli okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán. Az állatkertben azt tesszük az állatokkal, amit magunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak barlangok, amott a folyó, a vadászterület egy-két kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol másutt - s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól, piócáktól és mérges szömörcétől -, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosdhatunk a hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a helyszínen, biztonságban kielégíthetjük. Az állatkert ennek megfelelője az állatok számára (azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nincs benne tűzhely vagy más ehhez hasonló, ami minden emberi lakhelyen megtalálható). Miután ráébred, hogy megkapja benne mindazt, amire szüksége van - a megfigyelőhelyet, a pihenőhelyet, a helyet, ahol ehet, ihat, fürödhet, tisztogathatja magát és így tovább -, s ráébred arra is, hogy nem kell vadászni mennie, az ennivaló heti hat nap elébe kerül, az állat ugyanúgy birtokba veszi az állatkerti terét, ahogyan elfoglal egy új területet a vadonban, átkutatja, és a fajtájára jellemző módon, esetleg vizeletsugarakkal megjelöli a határait. Ha ez a beköltözési rituálé befejeződött, s az állat megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, még kevésbé rabnak, és ugyanúgy viselkedik zárt térben, mint vadonbéli territóriumán, s éppúgy foggal-körömmel védi, ha magtámadják. Az ilyen zárt terület szubjektíven nézve se nem jobb, se nem rosszabb, mint vadonbeli körülményei: mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy ha az állat értelmesen választhatna, az állatkerti létre szavazna, mert a legnagyobb különbség az állakert és a vadon között a paraziták és az ellenség hiánya, valamint az élelem bősége az első esetben, s viszonylagos bőség illetve gyér kínálat a másodikban. Gondoljuk csak meg. Szívesebben laknánk-e a Ritzben, ingyenes szobai kiszolgálással és korlátozatlan orvosi segítséggel, vagy lennénk hajkéktalanok úgy, hogy senki se törődik velünk? De az állatok képtelenek az ilyen különbségtételre. Természetük határain belül elfogadják azt, ami jut nekik.
A jó állatkert gondosan megtervezett egybeesések helye: éppen ott, ahol az állat a vizeletével vagy más váladékával azt mondja nekünk: "Maradj kinn!", mi a rácsainkkal azt mondjuk neki: "Maradj benn!" A diplomáciai béke eme körülményei között az állatok elégedettek, mi pedig megnyugodhatunk, és vethetünk egy pillantást egymásra.
(Yann Martel: Pi élete)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése