Toronyiránt

 
Az angyalföldi Szent Mihály plébániatemplom a 2013 március tizenötödikére virradó hófúvásos éjszakán

A tágabb környék a huszadik század tizes éveitől kezdve a fővárosi szociális építkezések kiemelt terepe volt, kezdetben főként barakk-szükséglakásokkal. A környéken élő katolikusok eleinte a Tomori utcai barakkiskola tornatermébe jártak misére. Az egyházközség 1923-ban alakult meg, az tornatermet pedig ekkor állandó kápolnává alakították át.

A szegedi dóm építésze, Foerk Ernő által tervezett Szent Mihály-templom néhány évvel később,  1929-30-ban épült, közvetlenül a Tripoliszként elhíresült kislakótelep mellé. 1933-ban kapott az itt működő lelkészség plébániai rangot. Nem annyira szép, mint inkább jó arányú, megnyerő épület, az évtizedek viszontagságait nagyon jól tűrő, dekoratív téglaburkolattal, rajta kicsit estlegesen elszórt díszítőelemekkel. Mellette az egyházközség kultúrháza és a plébánia épülete 1940-re készült el, Fábián Gáspár terve. A templom az építészeti szépségben nem bővelkedő környék népszerű épülete, kivilágított tornya minden irányból messzire látszik. Ami jó, mert pl a biciklim is, mint egy öreg ló, így talál haza esténként, ha magam fáradt vagyok.

Nézd, itt lentebb, a gyerekek milyen szépen beálltak a képbe mind a hatan, biztos nem gondolták, hogy csak egy-egy gombostűfejnyi pontocska lesz belőlük. Ha él közülük valaki, most olyan kilencven felé járhat.

 
A templom elkészültének évében, 1930-ban. Jól látszik, hogy a tornyon a mára már üres négyzetes mezőkben egykor a pontos időt minden irányba mutató óra volt.

de hol a matrica

Munka, március!

KÖZÖS KERTÉSZKEDÉS,

Segítséget kérünk!

Két hét múlva vasárnap, azaz március 24-én rendbe tesszük a 120-as busz Fiastyúk utcai megállójától a házak közé vezető bejáró környékét.

Ehhez szeretnénk érdeklődő itt lakók segítségét is kérni!

Ahogy korábban már hírt adtunk róla, elkészült az új betonszegély. Kibújtak, és erőteljesen növekednek a hagymás virágok is, nárciszok, tulipánok, gyöngyvirágok.

Az önkormányzat kertészeitől kaptunk egy ígéretet, hogy a bent maradt fatönköt, amivel mi nem boldogulnánk, géppel kiszedik addigra.

Ami a mi dolgunk lesz:

- Össze kell szedni a területről a szemetet.
- Rendelünk termőföldet, amivel kicsit fel kell tölteni a meglévő keretet. A már előbújt hagymások miatt óvatos, körültekintő munkával kell a földet egyenletesen szétteríteni.
- A föld mellett veszünk még cserjéket, talajtakaró növényeket, azokat is elültetjük.
- A kiszáradás ellen védő fenyőkéreg mulchot is terítünk a területre.
- Végül de nem utolsó sorban kell készítenünk egy jelképes, de egyértelmű kerítést.

Jó volna, ha minél többen tudnának akár csak egy órát, fél órát bekapcsolódni a munkába.

Akinek van munkakesztyűje, hozzon magával! Szerszámokat, szükséges eszközöket tudunk adni, ezen kívül játszóruhára, jókedvre, munkakedvre van szükség.

Március 24-én reggel kilenckor találkozunk, várhatóan háromig lesz mit csinálnunk, a két időpont között minden érdeklődőt szeretettel várunk ITT!

Ilyet!

 
Az origó cikke szerint Bécsben a kerékpárral munkába járók is igényelhetnek költségtérítést a munkáltatótól!
Ehhez a szolgálati autóhoz hasonlóan útnyilvántartást kell vezetni.
A kerékpározás Bécsben is egyre népszerűbb, évről évre növekszik a napi szinten biciklivel közlekedők aránya, ehhez a sűrű kerékpárút-hálózat mellett jól működő városi bérbicikli-rendszer is tartozik.
A munkáltató ehhez a térítéshez adókedvezményt kap, a kerékpározó munkavállalók kevésbé lesznek depressziósak, magasvérnyomás- és koleszterinbetegek, nagyjából tíz százalék kerékpáros közlekedő elérése után a város levegőminősége javul, a közterületek használhatóbbakká válnak... igazi win-win szituációnak tűnik.

végre tavasz, végre kert!

Gyorshír:

Holnapután, szerdán reggel beszélgetünk az önkormányzat részéről kertésszel, a trafóház körüli kertre szeretnénk pénzt kapni az idei évi pályázaton! Előzmények itt. Ha valakinek ötlete, kívánsága van, írjon most bátran! A közös munkát várhatóan a március 23-24-i hétvégére próbáljuk ütemezni, remélem az idő is jó lesz, és talán segítség is kerül. Részletekről nemsokára!

Ne vágj ki minden fát

Nem közvetlenül angyalföldi a téma, csak éppen állandó nyáresti pihenőhelyünk a közeli Dunaparton. Barátunk a Római-part, itt a helye.

Itt lehet lesétálni a Dunához, gyerekeket kacsázni tanítani, kagylóhéjat keresni, kutyát sétáltatni, úsztatni, kajakozni, kenuzni, barátokkal találkozni, sült halat enni, kerthelyiségben táncolni, lent a kavicsos parton nyugágyban sörözni-borozni, éjszaka kivilágított hajók tükröződését figyelni, csillagos ég alatt heverészni, a Felliniben Márkos Albert formációját hallgatni (vagy kinek kinek kedve szerint), vagy leginkább csak nézni a nagy, lomha vizet. Városon belül és kívül egyszerre, minden szempontból elérhető kikapcsolódás, akár egy hétköznap estébe is belefér.
Rengeteg pihenési lehetőség, amivel egy ilyen hatalmas folyó megajándékozhatja a partjára épült település lakóit. Budapest eddig is nagyon szűken élt azzal, ami után adottságaikkal okosabban gazdálkodó városok két kézzel kapnának.

Köszönjük a több ezer résztvevőnek, aki ezen a március másodikai szombaton ott volt, és a jelenlétével jelezte, nem akarja, hogy az ártérre épített ingaltanok védelmében a főváros által tervezett irányban alakítsák át ezt a közkedvelt természetes partszakaszt.


Néhány a témával foglalkozó oldalt gyűjtöttünk össsze a teljesség igénye nélkül, és abban a meggyőződésben, hogy a történetnek még koránt sincs vége:

– A Piknik a Római-partért esemény facebook-oldala. Az eseményt a Védegylet, a Város és folyó blog és a Magyar Tájépítészek Szövetsége szervezte.
– A természetes partszakasz fennmaradását támogató közösség a Maradjanak a fák a Rómain
– Az index videója a március másodikai demonstrációrál és az ellendemonstrációról
– A Dunai szigetek blog összefoglalója a mobilgát építését szorgalmazó és az azt ellenző demonstrációról
– Egy uszadékfa összedöntheti a védvonalat - a nol cikke a mobilgát problémáiról
– Bardóczi Sándor írása Requiem a Római-partért címmel az Építészfórumon
– Tarlós István budapesti főpolgármester a témában tartott sajtótájékoztatójához kapcsolódó írás, szintén Bardóczi Sándortól.

Update: Friss fejlemények a Védegylet honlapján - a főpolgármester a gátépítésről szóló határozat elfogadása után három nappal(!) mégis ígéretet tett, hogy a főváros elkészítteti az eddig hiányzó hatástanulmányokat. Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, ebben a lépésben szerepük volt a civilek által megmozdított budapestieknek.

kicsi, kisebb, legkisebb

Az emberek többsége, ha megkérdezik, egy kicsit nagyobb lakást szeretne. Külön hálószobát. Kicsit több tárolóhelyet. Gardróbot. A gyerekeknek külön-külön szobát. Egy erkélyt. Egy nagyobb erkélyt.

A lakásom, a maga 35 négyzetméterével átlagos kislakás. Magyarországon. Hong Kongban, a világ egyik legdrágább ingatlanpiacán, ahol az átlagos négyzetméterár nagyjából hárommillió forintnak felel meg, a kis lakás egy kicsit mást jelent. Olykor már az is túl merész álomnak számít, hogy az ágyat keresztbe lehessen fordítani a lakásban.
A városban becslések szerint százezer ember élhet hasonlóan szűk odúkban, de az illegálisan felosztott lakóterek miatt a valós szám akár ennek a többszöröse is lehet. Az ehhez hasonló lakáskörülmények gyakran depressziót, pszichés zavarokat okoznak. (Még ezeken a képeken szereplőknél is rettenetesebb állapotokat rögzítenek Brian Cassey fotói.)

A zsúfolt viszonyok némileg emlékeztetnek európai városok huszadik század eleji lakásínségére, de el is térnek azoktól. Míg a Hong Kongban készült képeken gyakran lehet abszurd módon szűk egyszemélyes cellákat is látni, addig Európában jellemzőbb volt, hogy a normális (a helyi normáknak megfelelő) méretű szobákba a tervezettnél jóval többen, akár tizenöten, húszan zsúfolódtak be.
A huszadik század eleji Budapesten például ez a zsúfoltság ráadásul nagy részben közművesítetlen (vezetékes víz és csatornázás néküli) ingatlanokat érintett. Ezekre járványveszéllyel fenyegető, és időről időre valóban járványokat is okozó helyzetekre a hatóságok rapid módon kényszerkilakoltatással, majd hosszabb távon az állami szociális építkezések fellendítésével reagáltak. Azonban ezeknek a száz évvel ezelőtti városoknak még bőven volt hova terjeszkedniük.

A fióknyi szobákhoz hasonló méretű rekeszeket terveztek a Budapesten a Bárczy-program keretében épült Aréna (Dózsa György) úti Népszálló egy részébe a huszadik század tizes éveiben. Ezeket ágybérletként adták ki a fővárosban dolgozó egyedülálló, vagy családjukat vidéken hagyó munkásoknak. Képzelhető, milyen viszonyok lehettek azok, amelyen ez a fejlesztés javított. A Népszállóról, amely 2012-ben a száz éves házak sorába lépett, a közeli jövőben szeretnénk írni.

könyv

Oravecz Imre dokumentarista igényű új regényét olvasom épp, Kaliforniai fürj.

A szerző az 1900 körüli nagy migrációs hullámból Heves megyei, közelebbről Szajla környéki szegényparasztból Amerikában gyári munkássá lett bevándorlók történetét írja meg, a mindennapokat meghatározó legapróbb részletekre is kiterjedő figyelemmel. Valóban nagyon szegény családokról van szó, akik, mint sokan mások Kelet-Európából, azzal a határozott céllal érkeztek Amerikába, hogy néhány év kemény munkával minél több pénzt gyűjtenek, és az összekuporgatott tőkével visszatérnek a szülőföldre boldogulni. Kihagyták a számításból, amit nem tudtak belevenni, a történelem alakulását, és az idő személyes sorsokat alakító hatását.

A regény erőssége épp az a magabiztos fókuszváltogatás, ahogyan társadalmi csoportok és folyamatok történetébe a család történetét illeszti, együtt kezelve szociológiai, szociográfiai, mentalitás-, életmód-, ipar- és technológiatörténeti kérdéseket, nagyon szorosan lekövetve az akkulturáció a szereplők számára nehéz és hosszadalmas, meglóduló, megtorpanó, reményekkel, csalódásokkal teli, folyamatos újratervezést igénylő folyamatát.

 

A szöveg komplexitása miatt talán nem is igazságos a szereplőkkel szemben, épp ezt a lenti mozzanatot kiemelni, de azok az olvasók, akik Budapesten a szűkebb környéken élnek, tudják, hogy mi adta a ráismerés érzését, hogy bizonyos viselkedésmódok, generációkat összekötve, rendkívül masszívan élnek tovább.

Nem jártak sehova, se moziba, se színházba, nem érdekelte őket a kultúra. A divattal sem tartottak lépést. Miután elnyűtték magukkal hozott, többé-kevésbé cifra gönceiket, a munkaruhán kívül csak egy öltözet ruhát vettek, és mindig abban jártak, míg le nem kopott róluk. Eszeveszettül spóroltak, csak a legszükségesebbekre költöttek. Mindent sajnáltak maguktól, mint a betegesen fösvények. Az italt kivéve. A sörrel, whiskeyvel nehezen barátkoztak meg. Eleinte mindig bort követeltek, és gyümölcspálinkát. Gyümölcspálinka nem volt, a bor pedig aránytalanul drága. De aztán rászoktak az új italokra, és öntötték magukba, vedelték, munka után, a burdban, de leginkább a szalónban, a kocsmában. Ott rendszerint berúgtak, és összeverekedtek más nemzetbeliekkel, olaszokkal, franciákkal, de főként egymással. Vagy legjobb esetben kötözködtek, izgágáskodtak, ordibáltak, énekeltek. És így mentek haza, záróra után, egyenként vagy összekapaszkodva. A tetejébe még sűrűn vizeltek is. Nem előtte, a kocsmai vécében, vagy otthon, mikor hazaértek, hanem közben, az utcán, nyilvánosan, szemérmetlenül, ahogy Magyarországon megszokták. Az út közepén, a járdán, a kerítések, falak mellett, fák tövében, ahol éppen rájuk jött, ha jött valaki, ha nem, ha nő, ha férfi, mindenki szeme láttára. És hiába tartóztatták le, büntették meg őket minduntalan közszeméremsértésért, erről nem és nem akartak leszokni, ezt természet adta joguknak tekintették. Az amerikaiak a többi furcsaságon is eléggé elszörnyülködtek, de ezt a nyílt színi barbár vizeletürítést tudták legkevésbé megemészteni.

Valószínűleg sokban hasonlítottak a korszakban szintén lenézett, balhésnak és kulturálatlannak tartott írekre. A regénynek ez, a kulturális különbségekről szóló részlete kicsit tágabban itt.

Időhurok

Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül

a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…

lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.

Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)

Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.

Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.

Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.

Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.

Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.

A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.

Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?

 
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.

Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?

Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az Attila út 150. alatt

De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.

Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.

S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk 1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.

Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)

Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980.
Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula

Fogd meg a vízben a csillagot! Hasztalan, úgysem tudod! Idelent hiába vallatod, fönt van a fényes titok.

Csillagba zárták a sorsodat, csillag a vízben ragyog Tükrödből nem tudhatsz meg sokat, fönt van a fényes titok.

Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.

apró talált kép

kislányok táncolnak kintornás zenéjére Angyalföldön, é.n.
(harmincas évek lehet)