2013. július 1.

Kisvárosi nyár

Az utazó korán reggel ébred, hogy ne mulasszon el semmit a városból. Vibráló napfoltok táncolnak a paplanon, az utazó örül a várakozáson felül gyönyörű reggelnek. Nem is pazarolja az időt, épp csak egy nagy pohár vizet iszik, biciklire száll, és elindul a szombati piacra, amit ajánlottak neki.

Nem az alteros programokat, designvásárokat és foghíjtelkekre költözött barátságos kocsmákat kínáló belváros felé veszi útját, a Duna mentén északi irányba indul. A területet, amely felé tart, sok más kistelepüléssel együtt csak az előző század közepén kapcsolták a fővároshoz, egy nagyszabású városfejlesztési és közigazgatási rendezési koncepció részeként. Előtte, a tizenkilencedik század végétől egyre jelentősebb ipari településként működött, fa- és bőriparral, később hajó- és gépgyárakkal. Ma is furcsa töredezettség jellemzi a környéket, a hetvenes évek panellakótelepei ékelődtek be a régi munkás- és nyomokban polgári hagyományokat is őrző városrészbe.

A régi városközpont ma már nem bonyolít akkora átmenő forgalmat mint egykor, veszített pozíciójából azzal, hogy a kilencvenes évek elejére kiépített metró végállomása néhány száz méterrel odébb van, de továbbra is itt található körben a polgármesteri hivatal, a katolikus és a református templom, a gyógyszertár, a régi zeneiskola és a népszerűségét töretlenül őrző piac is. Egy-két utcával hátrébb, a kilencvenes évek társasházai között az egykori zsinagóga, az utazó újra meglepődik a városi szövet  fragmentáltságán.



Örömmel állapítja meg, hogy a piac környékének felújítása szerencsés kézzel történt, nyüzsgő és életteli maradt, több hasonló felújítással ellentétben nem vált sterillé. Imponálóan friss és sokféle a kínálat, egyedül a halas az, ahol semmit nem vásárolna. Ugyanúgy megtalálhatóak itt a néhány csokor lestyánt, pár kiló gyümölcsöt  áruló nénik, mint valószínűleg harminc vagy negyven éve is. Persze nem ismeri fel a népviseletet, de azt látja, hogy a kofák között most is akadnak még parasztszoknyás, kendős öregek, néhányan valamilyen régi hagyományt követő kontyokkal, kék kötényekkel. Hatalmas cigányasszonyok levendulát tukmálnak az emberre, gyerekek csattogó papucsban szaladgálnak a párakapu körül. Hátrébb kiskutyát, libát is árulnak, régen élőállatpiac is lehetett, ma ez már inkább kivétel.

Miután inkább passzióból mint szükségből válogat a kicsattanóan friss padlizsánok, cukkinik és sörretkek halmai között, elcsodálkozik, hogy máris kapható és gyönyörű csillogó a cékla, kóstolókat vásárol a legszebb gyümülcsökből, megiszik egy kávét a kerek presszóasztalka mellett. Elmélázik azon, hogy mások magyar piachoz nagyon is, de a napszakhoz kevésbé illő pizza méretű tejfölös lángosokat, sültkolbászokat tolnak befelé. Ebédre visz egy rozskiflit egy-két kanálnyi vargányakrémmel, hozzá olajban eltett szárított paradicsommal, és elégedetten nyugtázza, hogy a városnézést gasztronómiai túrával kombinálta.



A templom előtt lépcsőzni tanuló kétévesek, a füvün üldögélve cekkeres asszonyok beszélgetnek. Bentről felújított harangjáték szól, egy régi, népszerű katolikus népéneket játszik. Az utazó tudja, hogy az efféle nosztalgia önmagán túlmutatva nagyon is egybeesik az ország jelenlegi kormányának politikájával, de itt most még ez sem zavaró. Pedig hát hol vannak már azok a mámik, akik ezeket a dallamokat szívből énekelték.

A templom és a piac közötti rövidke sétányszakaszon bolhapiac nyüzsög, régiséget, ruhát, gyerekjátékokat, mindenféle helyi kacatot árulnak.

1 megjegyzés: