Az emberek többsége, ha megkérdezik, egy kicsit nagyobb lakást szeretne. Külön hálószobát. Kicsit több tárolóhelyet. Gardróbot. A gyerekeknek külön-külön szobát. Egy erkélyt. Egy nagyobb erkélyt.
A lakásom, a maga 35 négyzetméterével átlagos kislakás. Magyarországon. Hong Kongban, a világ egyik legdrágább ingatlanpiacán, ahol az átlagos négyzetméterár nagyjából hárommillió forintnak felel meg, a kis lakás egy kicsit mást jelent. Olykor már az is túl merész álomnak számít, hogy az ágyat keresztbe lehessen fordítani a lakásban.
A városban becslések szerint százezer ember élhet hasonlóan szűk odúkban, de az illegálisan felosztott lakóterek miatt a valós szám akár ennek a többszöröse is lehet. Az ehhez hasonló lakáskörülmények gyakran depressziót, pszichés zavarokat okoznak. (Még ezeken a képeken szereplőknél is rettenetesebb állapotokat rögzítenek Brian Cassey fotói.)
A zsúfolt viszonyok némileg emlékeztetnek európai városok huszadik század eleji lakásínségére, de el is térnek azoktól. Míg a Hong Kongban készült képeken gyakran lehet abszurd módon szűk egyszemélyes cellákat is látni, addig Európában jellemzőbb volt, hogy a normális (a helyi normáknak megfelelő) méretű szobákba a tervezettnél jóval többen, akár tizenöten, húszan zsúfolódtak be.
A huszadik század eleji Budapesten például ez a zsúfoltság ráadásul nagy részben közművesítetlen
(vezetékes víz és csatornázás néküli) ingatlanokat érintett. Ezekre járványveszéllyel fenyegető, és időről időre valóban járványokat is okozó helyzetekre a hatóságok rapid módon kényszerkilakoltatással, majd hosszabb távon az állami szociális építkezések fellendítésével reagáltak. Azonban ezeknek a száz évvel ezelőtti városoknak még bőven volt hova terjeszkedniük.
A fióknyi szobákhoz hasonló méretű rekeszeket terveztek a Budapesten a Bárczy-program keretében épült Aréna (Dózsa György) úti Népszálló egy részébe a huszadik század tizes éveiben. Ezeket ágybérletként adták ki a fővárosban dolgozó egyedülálló, vagy családjukat vidéken hagyó munkásoknak. Képzelhető, milyen viszonyok lehettek azok, amelyen ez a fejlesztés javított. A Népszállóról, amely 2012-ben a száz éves házak sorába lépett, a közeli jövőben szeretnénk írni.
Oravecz Imre dokumentarista igényű új regényét olvasom épp, Kaliforniai fürj.
A szerző az 1900 körüli nagy migrációs hullámból Heves megyei, közelebbről Szajla környéki szegényparasztból Amerikában gyári munkássá lett bevándorlók történetét írja meg, a mindennapokat meghatározó legapróbb részletekre is kiterjedő figyelemmel. Valóban nagyon szegény családokról van szó, akik, mint sokan mások Kelet-Európából, azzal a határozott céllal érkeztek Amerikába, hogy néhány év kemény munkával minél több pénzt gyűjtenek, és az összekuporgatott tőkével visszatérnek a szülőföldre boldogulni. Kihagyták a számításból, amit nem tudtak belevenni, a történelem alakulását, és az idő személyes sorsokat alakító hatását.
A regény erőssége épp az a magabiztos fókuszváltogatás, ahogyan társadalmi csoportok és folyamatok történetébe a család történetét illeszti, együtt kezelve szociológiai, szociográfiai, mentalitás-, életmód-, ipar- és technológiatörténeti kérdéseket, nagyon szorosan lekövetve az akkulturáció a szereplők számára nehéz és hosszadalmas, meglóduló, megtorpanó, reményekkel, csalódásokkal teli, folyamatos újratervezést igénylő folyamatát.
A szöveg komplexitása miatt talán nem is igazságos a szereplőkkel szemben, épp ezt a lenti mozzanatot kiemelni, de azok az olvasók, akik Budapesten a szűkebb környéken élnek, tudják, hogy mi adta a ráismerés érzését, hogy bizonyos viselkedésmódok, generációkat összekötve, rendkívül masszívan élnek tovább.
Nem jártak sehova, se moziba, se
színházba, nem érdekelte őket a kultúra. A divattal sem
tartottak lépést. Miután elnyűtték magukkal hozott,
többé-kevésbé cifra gönceiket, a munkaruhán kívül csak
egy öltözet ruhát vettek, és mindig abban jártak, míg le
nem kopott róluk. Eszeveszettül spóroltak, csak a
legszükségesebbekre költöttek. Mindent sajnáltak maguktól,
mint a betegesen fösvények. Az italt kivéve. A sörrel,
whiskeyvel nehezen barátkoztak meg. Eleinte mindig bort
követeltek, és gyümölcspálinkát. Gyümölcspálinka nem
volt, a bor pedig aránytalanul drága. De aztán rászoktak az
új italokra, és öntötték magukba, vedelték, munka után, a
burdban, de leginkább a szalónban, a kocsmában. Ott
rendszerint berúgtak, és összeverekedtek más nemzetbeliekkel,
olaszokkal, franciákkal, de főként egymással. Vagy legjobb
esetben kötözködtek, izgágáskodtak, ordibáltak, énekeltek.
És így mentek haza, záróra után, egyenként vagy
összekapaszkodva. A tetejébe még sűrűn vizeltek is. Nem
előtte, a kocsmai vécében, vagy otthon, mikor hazaértek,
hanem közben, az utcán, nyilvánosan, szemérmetlenül, ahogy
Magyarországon megszokták. Az út közepén, a járdán, a
kerítések, falak mellett, fák tövében, ahol éppen rájuk
jött, ha jött valaki, ha nem, ha nő, ha férfi, mindenki szeme
láttára. És hiába tartóztatták le, büntették meg őket
minduntalan közszeméremsértésért, erről nem és nem akartak
leszokni, ezt természet adta joguknak tekintették. Az
amerikaiak a többi furcsaságon is eléggé elszörnyülködtek,
de ezt a nyílt színi barbár vizeletürítést tudták
legkevésbé megemészteni.
Valószínűleg sokban hasonlítottak a korszakban szintén lenézett, balhésnak és kulturálatlannak tartott írekre. A regénynek ez, a kulturális különbségekről szóló részlete kicsit tágabban itt.
Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül
a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…
lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.
Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)
Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.
A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.
Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.
Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.
Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.
Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.
A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.
Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.
Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?
Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az Attila út 150. alatt
De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.
Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.
S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.
Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)
Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980. Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula
Fogd meg a vízben a csillagot!
Hasztalan, úgysem tudod!
Idelent hiába vallatod,
fönt van a fényes titok.
Csillagba zárták a sorsodat,
csillag a vízben ragyog
Tükrödből nem tudhatsz meg sokat,
fönt van a fényes titok.
Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.
Ez a poszt a Wang folyó versei blogon megjelent írás szerkesztett változata. Arra gondoltam, hogy ugyan nem vág sem a kertészkedés, sem a helytörténet témába, de nekem személyesen van annyira fontos, hogy beszerkesztem ide is. Hátha az olvasók számára sem haszontalanul.
A kis Szent György-ikonhoz nagyon hasonlóakat készítettek mezőségi román családok a tizenkilencedik századtól kezdődően. (Kós Károly szép tanulmányt írt erről a megélhetés-kiegészítő tevékenységről, amely itt olvasható.) A rendszerváltás előtt Erdélyt járó magyarországi értelmiségiek előszeretettel hozták-csempészték haza az üvegre festett naiv képeket. Ahogy elnézem a szelíd mosolyú lovacskát, amint a keretből előrelépve patáját finoman emeli a sárkánykígyó fölé, meg is értem.
Ez az ikon azonban nem Erdélyből érkezett, hanem, bár a román határ közeléből, de a magyar oldalról. Készítői pedig magyarok, cigányok.
L. Ritók Nórát és a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítványt és művészeti iskolát egyre többen ismerik Magyarországon, elsősorban az általa vezetett blognak köszönhetően. Nóra eredetileg alapfokú művészeti képzést tervezett a Berettyóújfaluban és a környező kis falvakban élő, többnyire nagyon szegény gyerekek számára.
Az iskola ma már szép szakmai sikereket tudhat magáénak, a gyerekek munkáikkal nemzetközi versenyeken is jól szerepelnek. A díjaknál sokkal fontosabbak azonban azok a jó élmények, amelyek az iskolában érik őket. Az alkotás alkalmával sikerélményekhez jutnak, önértékelésük javul, énképük megerősödik, és az itteni munka a többi iskolai eredményükön is érződik. Ha van a szegénységből kivezető út, csak ez lehet az.
Hamar kiderült azonban, hogy bármilyen eredményt csak az oktatáshoz nagyon szorosan kapcsolódó szociális munkával lehet elérni, és olyan komplex segítségnyújtással, amely együttműködéseket alakít újjá az együttműködést már régen elfelejtett résztvevők között.
Nélkülözhetetlen, hogy minden érintett, a gyerekek, a szülők és a hivatalok is értelmét lássák az erőfeszítéseknek, és higgyenek benne. Ennek a hitnek és együttgondolkodásnak az újraépítése a legnehezebb feladat, amely azonban nem kispórolható, és nem helyettesíthető kampányszerű adományozásokkal.
Több más segítő tevékenység mellett ezért indított el kísérletként az Igazgyöngy Alapítvány egy vállalkozást, a Szunót, amely a nagyon magas munkanélküliséggel küszködő kistérségben ad végzettség nélkül, helyben végezhető munkát az itt élő nők számára.
A generációk együttműködésén alapuló projekt a gyerekek iskolai festményeire, rajzaira alapozva ad munkát a felnőtteknek. A kiválasztott gyerekrajzokat a felnőttek dolgozzák át hímzésekké, s ezeket a hímzéseket használják fel az általuk varrott termékeken.
Nézzenek körül még karácsony előtt a Szuno webshopjában, és ha tehetik, vásároljanak most, vagy később. Ha tetszik, amit látnak, kövessék figyelemmel a vállalkozás alakulását, térjenek vissza rendszeresen a bolthoz vagy L. Ritók Nóra blogjához– nem könnyű olvasmány –, mert ennek az ügynek a sorsa olyan tanulságokkal szolgál, amelyekre mindannyiunknak életbevágó szüksége van. Lehet-e a szinte semmiből, fokozatosan dolgozva, esélyeket teremteni olyanok számára, akik földrajzi, társadalmi, munkaerőpiaci helyzetüknél fogva a legnehezebb helyzetben vannak, és sikerül-e jó gyakorlatokat különböző helyeken adaptálni. Nem csak néhány nehezen élő település, hanem mindannyiunk sorsa függ ezen.
Legyenek csendestársak ebben a munkában, amelynél fontosabb ma nem történik Magyarországon.
Update: most olvasom, hogy L. Ritók Nórát az RTL klub szavazásán az év embere kategóriában jelölték díjra.
Ez most egy személyes bejegyzés a társasházban élés nehézségeiről, remélem nem mindennapos problémáról van szó, de elég tanácstalan vagyok.
Ma reggel ahogy felmentem teregetni, ez a kép fogadott a szárító előtt.
Valaki, akinek kulcsa van a szárítóhoz, lerángatta a kiteregettem takarót, leszaggatta az ablakról a függönyt, letördelte a száradni felakasztott rózsacsokrot, meg még amit ért, okozzon kárt, és lehajigálta az egészet a földre a lépcsőházban.
Ez a szárító közös helyiség, kettő van belőle a legfelső emeleten kétoldalt.
Ani néni, a legöregebb akit ismertem itt, annak idején mesélte, hogy régen használták teregetésre rendszeresen, és osztozkodtak az asszonyok a napokon, meg a szárító köteleken. Mondjuk mesélte azt is, hogy mikor összevesztek a nők, levágták a kötelet egymás ruháival. Akkor ezt hittem, ez egy vicces régi sztori a múlt homályából, amilyeneket mesélt még párat. Aztán változtak az idők, amióta én itt lakom pár éve, rajtam kívül senki sem jár már fel teregetni.
Amikor beköltöztem, kitakarítottam ezt a közös helyiséget is, minden fekete volt, a tönkrement tévék, széteesett bútorok között eldobálva konzervdoboz-hamutartók, csikkek, szemét. Aztán elkezdtem teregetésre használni. (Amikor vettem a lakást, fontos szempont volt, hogy ugyan kicsi, de van pincerekesz, biciklitároló, és teregetni meg lehetőség a padláson. Ebből az előző kettőt illető számítás nem vált be.) A szomszédokkal beszélve fokozatosan lecipeltem a lomtalanításokkor azokat a dolgokat, amiket mások felhordtak, de közben elköltöztek már, vagy egyszerűen csak nem kellett nekik, de nem akartak foglalkozni vele. Egyszer másoltam kulcsot a magaméról a szomszédnak, aki elhagyta az sajátját.
Abban a tudásomban vagyok biztos, hogy az ilyen viselkedést nem lehet eltűrni. És abban pedig majdnem ugyanennyire, hogy ki van a beteges akció mögött.
Volt már hasonló konfliktusuk, amikor úgy találkoztak névtelen, agresszív rosszakaróval, hogy semennyire sem érezték magukat hibásnak, és a békés kommunikáció esélye sem látszott? Mit tettek ilyenkor?
Megoldási alternatívák update: Végül az lett, hogy a közös képviselő kapásból mondta, azonnal lecserélteti a zárat, úgy is tett, én meg készítettem egy kiírást a lépcsőházba. Mivel emlékeztem, hogy van aki letépi, beszórtam a postaládákba is. Ezt:
Kedves Lakótársak
a negyedik emeleti szárítóból valaki lerángatta a kötélre száradni kiterített holmimat, letépte az ajtóról a függönyt, összetört még ezt-azt, amit ért, és mindezt leszórta a lépcsőházban a földre.
Ennek a viselkedésnek az okát nem akarom találgatni, teljesen elfogadhatatlannak tartom.
Az állapotokról fénykép készült – amit nem tervezünk további lépésekkel felhasználni –, a közös képviselő pedig lecseréltette a zárat.
A továbbiakban ha valakinek szüksége van a kulcsra, a közös képviselőtől tud kérni.
Kérem, ha mondanivalójuk, véleményük van, névvel és arccal, méltó formában osszák meg.
Vannak ezek a vicces egybeesések. Valamelyik hajnalban a metrónál találkoztunk össze a szomszéd lánnyal, aki azt kérdezte – látván, hogy biciklivel jöttem –, nem félek-e egész napra otthagyni lezárva. (Lekopogom, de tíz éve megvan, pedig sokat használom.) Ugyanaznap késő estére, mikor felvettem a pláza elől, egy szép kis bélelt sapkát tett valaki a csomagtartóra.
Aztán még szeretem azt is, amikor csak úgy önmagában a jó érzésért kedvesek az emberek, mint ma reggel az a közmunkás, aki jó utat kívánt, és mondta hogy vigyázzak, mert nagyon csúszósak az utak.
a Béke kút a Tahi utcánál, 2012. december hetedikén reggel
Ne tévedjünk, elsősorban a gazdasági válság, és csak másodsorban a környezettudatos gondolkodás okozza a kulturális fogyasztás alapos átrendeződését. De ennek a a változásnak van pozitív oldala is, egyik ilyen például a Nyugat-Európából terjedő könyvmegállók megjelenése. A pofonegyszerű ötlet annyi, hogy köztérben elhelyezett könyvespolcokra mindenki odaviheti azt a könyvet, amire már nincs szüksége, anélkül, hogy pénzt kapna érte, de vihet is belőle, ami megtetszik (take a book, leave a book). Gondolom alapvetően csak elfogy, mert hosszabb távon többen akarnak kivenni a közösből mint beletenni, de ez a dolog struktúrájához tartozik. Inkább az a sikeresség mérője, hogy ez az elfogyás órák, napok, vagy hetek alatt megy végbe.
Szóval pénteken örömmel láttuk, hogy lett egy Könyvmegálló a Duna Plázában.
Csináltunk is pár kapkodós fotót rohanás közben – később az összes életlennek bizonyult –, arra készülve, hogy beszámolok róla a blogon. A főváros első plázája sosem tartozott az igazán nagy forgalmú bevásárlóközpontok közé, de mostanában kimondottan lézengenek benne a vásárlók, néha az az érzésem, a helyben dolgozók jóval többen vannak az épületben.
A fogyasztás átrendeződésének egyik jele a használtruhaüzletek térnyerése a plázákban, itt is egy Háda bolt bonyolít látványos forgalmat. Most pedig úgy láttam, hogy a könyvespolccal megjelent egy igazi közösségi szociális funkció is, ami profitot nem termel, de a hely népszerűségét, és ezen keresztül a forgalmat kicsit növelheti (kisebb kiállítások is szoktak itt lenni, legótól old timerig mindenféle).
A hétvégén össze is szedtem néhány olyan könyvet, amikre úgy éreztem, nincs szükségem, de meglepetésre ma reggel azt láttam, hogy a polc eltűnt, a helyszínt most egy kócos fogú Mikulás foglalta el, a méltán népszerű Prof or Hobo sorozat reprezentánsa. Kedvesen sajnálkozott, mikor látta, hogy hiába cipeltem egy kosárnyi könyvet.
Munkába menet nagyjából útba esett volna még egy másik könyvmegálló az óbudai Kassák Lajos Múzeumnál (az óbudai könyvmegállóknak facebook-oldala
is van), de befordulva az udvarra úgy éreztem, itt a kutya sem jár, így
végül letettem a könyveket a lehangoló Flórián téren, azt hiszem innen
gyorsan elviszik.
De jó volna Angyalföldön egy ilyen saját, állandó hely, mit gondoltok? Hol lehetne helyet szorítani neki, ahol sokan járnak, útba is esik, hírét is viszik?
Vannak a Földnek olyan pontjai, ahol a legjobban úgy lehet létezni, ha megpróbáljuk ellesni, hogy csinálják sikeresen mások. Mondjuk a bogarak. Valami levél finom erezetének árnyéka alá bebújni a perzselő nap elől, ahol talán kevésbé forró a levegő, az árnyék remélhetőleg némi nedvességet is megtart… Várhatóan egyre többen szorulnának ilyen stratégiára. Csak amit bogárka egy kis szerencsével megtalál, azt nagyban sokkal macerásabb és költséges létrehozni.
Egy népszerű férfiruha-márka elegáns új áruháza
Tokió Shibuya nevű divatos bevásárló- és szórakozórészében. Az épület tényleg szép, izgalmas, de azt hiszem nem érint bennünket túlságosan közvetlenül (több kép).
De nézzük csak meg egy pillanatra közelebbről
a bejárat előtt elszórt tömböket. És igen! a párnaszerű térelemek tényleg betonból öntött növénytartók! ,)
Azt kell mondjam, ennél mi még jobbakat is tudnánk ebben a műfajban.
